Napsugarak az esöben.

 

                         — 1848. márczius 15. —

  „Ha egyéb nem vagyok is mondá hetykén az egyszeri gézenguz, „de vagyok kortárs”.

Ha gyerek voltam is ezelött kerek ötven évvel, de nagy idök tanuja voltam — igazában

vagyok meg most is. Mind ott láttam öket s hallottam valamennyiök szavát.                                                                                         Én is láttam és hallottam Petöfit, Vasvárit, Jókait, Pálffy Albertet,

A velem egy-ivásuak sorában kevesed magammal vagyok már, akik ezt magunkról elmondhatjuk.

Szinte érdem. Mindenesetre öröm. Régi irataim avarában kotorászva, sok forradalmi                                                                     emlékemre forditok rá s egy-egy sárga levelen ezeket irva találom :

A piarista atyák elejébe jártunk mi akkor s hónunk alját bizony sokkal több tudomány

feszegette, mint becses koponyánkat. Sok könyv, kevés tanulás. Ez volt az akkori iskola.

Hogy a Váczi-utczából kiérve, a téren vágok át amaz ódon épület felé, melyben a jó

memoria s a merev, hallgató ülés jelentette a példás tanulót: csoportokba verödve s erös

taglejtéssel beszélgettek az emberek. Innen is, onnan is egy-egy rikkanás nyilait bele az esös

levegöbe.

Itt valami készül. Alaktalan felhö gyanánt hömpölygött egy sejtés az én tizenkét éves

lelkemben is, amiröl magamnak számot nem adhattam. A vakáczió, tán még az ünnep érzeténél

is több. A teremben zsongtak a fiuk. Szabadság, Forradalom : ez a két szó járta közöttük.

Jagodics, az én schedatorom, a legkedvesebb rácz gyerek, csak fél füllel hallgatta

az én sallustiusi beszédemet de hominibus omnibus qui de rebus dubiis consultant. Söt még

Maczánek is mosolygott. Maczánek, a kegyes rendnek kommencziós tót spionja aki ránk lesett

 vajon a tilalmas bottal sétálunk-e, vagy nem siklottunk-é be a Fillinger-kávéházba, ahol a henczegö

logikusok s a kevély filozófusok (a 7-ed és 8-ad évesek) billiad-remekléseit bámultuk.

Maczánek mosolygott, az eczet is” fölpezsdült. Csodák estek. Mert nem csak a beharangozásra

nem akadt mükedvelö gyerek, de még ministránsnak is fogni kellett a kis ”diáitokat, akik

máskülönben hajba kaptak egymással azon a szerencsén hogy a fötisztelendö professor ur

mögött meglóbázzák a nyeles nagy csöngetyüt, Uristen, mi lesz itt most? Ott ültünk az

egymás nyakában, másztunk át az egymás hegyén-hátán s ott szorongtunk ablakában annak

a dúcznak, mely a Városház-terének — rákövetkezö nap már, mint a hevenyén odamázolt;

irás hirdeté: a Szabadság-terének kötö-utczai sarkára hasal ki még ma is. Esett az esö.

Lenn kifeszitett ernyök alatt mozgott a már sürüre fölszaporodott közönség.

A még akkor kétemeletes városházának középsö ablakából egy délczeg szöke ifju. olvasta

le hozzánk csengö hangon a tizenkét pontot, melyek mindegyikér dörgö helyeslés támadt.

Mikor befejezte, hevitö beszédet tartott. Aztán éltette az épen alatta elvonuló kispapokat s

a nép utána zugta az éljent. A vezetö senior, aki hátul járt, ijedtében magasra rántotta csatos

köpönyegének gallérját s viseltes köcsögkalapjával alázatosan köszönt

Az az ifju ott az ablakban sorjában ünnepelt minden csoportot, amelyre ráismert.

Köszöntött egyesekét is. „Éljenek a Kunewalderek!” kiáltotta lelkesen. Hires firma volt a

„Termény-udvar”, a Kunewalder testvérek kettös udvara, melynek helyén a Müegyetem épült

azóta. Kiváló kereskedö-ház volt és magyar, ami akkor méltán mehetett csoda-számba, mikor

még ma is oly nehezen vált- magyar lelket a hazai kereskedés. Az alapitó testvérek

fiatalabbja, egy kedves öreg ur, még ez idö szerint is közöttünk jár, bus egyedüliségben

folytatva sétáit, mióta, néhány éve most, bátyja. monmeghalt.

Ök is kellös, forró közepében éltek az ujon-kelt mozgalomnak, melyben nagy részük

volt. „Éljenek a Kunewalderek !” harsogá a szöke legény ott az ablakban. „Éljenek a

zsidók!” S rázendült a téren, hogy „éljenek!” Igazán tüneményes napok jártak.

Az az ifju pedig, a városháza ablakában, Vasvári Pál volt, a kitünö szónok ; Petöfivel és

Jókaival az ifjuság fövezére. A nyitott ablakon át ez mind oda hallatszott,

oda látszott hozzánk.

Csak belépö szigoru tanárunk, Ujházy  Ferencznek nagy tekintélye volt képes bennünket

a padokba visszaterelni. A fötisztelendö ur fekete reverendáján kivirult a nemzeti-szin

kokárda. Boldog megdöbbenés rezditette meg mindnyájunk szivét. A tanár, egy beteges, halovany

férfiu, a szokottnál is fehérebb s ünnepiesebb volt. Hangja elfogódott, midön szólt hozzánk

s „Nagy napja van ma a nemzetnek”, mondá s a mély csöndben beszéde szinte jóslatosan

zengett. „Jelentöségét ti még föl nem érhetitek ésszel, de azért örüljetek és imádkozzatok.

Mondjatok hálát Istennek! A nemzet ezerévi szabadságát vivja vissza e napon. Ma nem

tartok elöadást. Menjetek haza s ne maradjatok az utczán. Nem gyereknek való ma az

Utczán ögyelegni. Isten veletek ! Éljen a haza !” Egy perczig némán maradtunk. De azután,

ahogy éles torkunkon kifért, olyan éljent visitottunk, hogy megcsendültek bele a terem

ablakai. Aztán kifelé mint a raj, a sokaság legsürüjébe. Dehogy nem maradtunk mi az utczán!

Még ebédelni se mentünk haza. A téren egy tüske-hajú fiatal, ernyöjével

lesöpörve egy almás-kofának állványáról a gyékény-sátort meg a takarosan felkupaczolt

gyümölcsöt, egy felforditott zöldség-hordó talyigát használva lépcsönek, az asszony-néni rémültére

fölugrott a deszkára s az igy termett szószékröl mérges beszédben fordult a körülte

tolongó közönséghez : „Nem ér az a sok beszéd hajitó-fát se!” bömbölé. „Az mind haszontalan

szószaporitás! Nekünk fegyver köll! Csak a fegyveres kéz ad nyomatékot a mondott szónak!

Mondott szó terem mint a gomba, de puska nem!” S Buda felé rengetve ernyöjét,

igy fejezé be: „Van ott a fegyvertárban ! Oda menjünk és szerezzünk! Utánam, fel Budára!”

(Midön vagy tiz évvel késöbb, a „Magyar Sajtó”-nak egy sörös uzsonnáján Bécsben Vajda,

Jánosnak — mert ö volt az a márczius 15-iki mérges szónok az almáskofa állványán —

visszaidéztem emlékébe ezt a jelenetet, kirugtamaga alól a széket s a nyakamba borult Török

János bácsinak könybe lábadt a szeme s meg Kecskeméthy Aurél, a mi szeretett czenzorunk

is, meg volt illetödve.) Alig hangzott el a tüske-haju ifjunak izgató

felszólitása, a Kigyó-utcza torkolatából vaspántokkal

megrakott szekér tartott az uj Szabadság-tere félé. A kocsi farából messze kiszolgáló

vas rudak, a döczögtetö kövezettöl egymáshoz verödve, amolyan fegyver-zajt okoztak, mintha

ezer kard csapott volna össze. — Hozzák már a fegyvereket! kiáltá egy hang.

— Jönnek a katonák! orditá egy másik. És . . . nem szivesen irom le, de a történeti

hüségnek tartozom vele: egy pillanat alatt kitisztult a tér. Csak Vajda János állt

rendületlen a stándlin s mellette a kofa, aki féltette a sátrát s az almáit. Hogy a félreértés

kiderült, nagy kaczagás, derült kiabálás keletkezett. János akkor is egyre csak azt

hajtotta, hogy a szó, az mind hitványság, argumentum egyedül a puska.

Rohantunk utána, zsivajogva követelvén a fegyvert. Nagyon sok discant vegyült ezekbe

a kiáltásokba. Valamint hogy a kórusnak vékony szavu tagjait, minket kölyköket, a hidfötöl

a jegyosztó bácsik csufondárosan visszakergettek, nem találkozván zsebünkben a vámra szükséges

pengö krajczár. „Szépen kezdödik a szabadság !” dohogtuk mi szégyenben maradt

nebulók, „ha még a hidon sem szabad ingyen átmenni!”

De hamar helyre zökkent bizalmunk a szebb jövöben, midön zugó lelkesedéssel tolult

át Budáról a népség, huzva-tolva egy hintót,amelyben a kiszabaditott Stáncsics Mihály

ült, aki nemsokára ezután Táncsicsra, magyarositotta

a nevét. A lovait kifogtak, pedig még csak akkor készült a primadonnaságra.

 E naptól kezve nagy hiátusok tátongtak a mi iskolánk pad soraiban. A Belvárosban

esvén meg minden nagyobb tüntetés: hol a Hatvani-utczán, hol a Rózsa-téren, hol meg a

Pilvax-kávéház (a „Forradalmi Csarnok”) táján csavarogtunk.

Ami történt a Szabadság-téren, ahol Vajda János, paruplijának egy diadalmas legyintésével,

forradalmi szószékké avatta a kofa gyümölcsössátorát : ugyanaz esett meg a Rózsatéren

is. Régi emberek jól emlékezhetnek rá, hogy itt meg a czipö-vásár állott. Jött a sokaság,

körülhalljukozva egy, szintén tüskéshaju ösztövér ifjut s a „Török császár” elött megállott.

— Éljen Petöfi!

Keskeny mellén széles, vérpiros szalaggal, melyröl rettentö széles kard lógott alá és

csapkodta az oldalát: haladt barátai közt. Kalapján piros toll, kezében papiros. Itt is hamarosan

lebontották a födelét egy sátornak. miután a czipö-fürtöket elöbb egy öblös ládába

dobálták bele. És fölállott az a szikár legény. — Éljen Petöfi ! Halljuk Petöfit! rivalogták

az emberek. Ez ott Petöfi Sándor? tünödtem. Szerzöje

annak a sok gyönyörü költeménynek, amiket nagy titokban olvastunk? Megzavarodtam

s alig birtam magammal. — Halljuk! —dörgé a tömeg.

— Csend legyen! orditá valaki. S csend lett.

Kalapját leemelte s akaratos haját az öt ujjával meggereblyézve, Petöfi kifejtette az

irást és elszavalta a „Nemzeti dalt”. Másmilyennek képzeltem én az édes szavu költö

hangját. Amolyan „szürke” hang volt. Mozdulatai szögletesek. Nem is azzal gyujtott, hogyan

mondta, hanem azzal, hogy mit; mert leirhatatlan hatása volt e szózatnak, melynek elsö

sora azt zengi, hogy: „Talpra magyar, hi a haza!”

Ekkor láttam elöször Petöfi Sándort. Elöször és utoljára.

A „Forradalmi Csarnok”, a Pilvax-kávéház ivei alatt gyültek össze a jurátusok. Mindenik

biliárdon egy szónok állt, aki mind egyszerre beszélt. De nem igen hallgatták meg

öket. Legerösebben küzdött a zajos részvétlenség ellen egy, már-már hosszuságba átcsapó

karcsu ifju. aki vagy ötször fogott bele a beszédjébe. Mindig igy kezdte, hogy : „Nem

kell táblabiró-politika !” S mert tovább nem haladhatott ennél az exordiumnál, megalapitotta

a „Márczius tizenötödike” czimü lapját, melynek állandó jelszava félbemaradt szónoklatának

bekezdö mondata lett. Ha akkor nem hallgatták meg a pajtások Pálffy Albertet,

annál mohóbban olvasták azt a kapós ujságot szerte az országban. Föképen németajku

atyánkfiai nem birtak elteim ezzel a paprikás lappal, mert keveselték a Julian Chownitz

„Ópposition”-ját, amely még el nem tanulta a frankfurti Wühlhuberek véres-száju stilusát.

A katonaság meg nem moczczant. Csak erösebb kihivásokra felelt, akkor is enyhén.

Igy azon az estén, hogy báró Lederer katonai föparancsnok ablakai alatt a budai Szent-

György-téren (ott, ahol ma József királyi herczegnek van a rezidencziája) tülköltünk bele

tölcsérbe, csaptunk egymáshoz bádog fedöket, kerepeltünk és miákoltunk                                                                                           — szóval: macskamuzsikáltunk. Egy kompánia, még csak föl sem

tüzve puskájára a szuronyt, felénk sétált s a müvészhad szétrebbent. Még arra az irtózatos

lynchelésre sem ragadt megtorló fegyvert, midön a vadul orditozó tömeg egy formátlan,

véres kölönczöt rugdalt maga elött, melyröl azt állitottak, hogy tizenöt percczel ezelött

még ez volt gróf Lamberg osztrák generális. Egyszer csak felém jön az én akkori tanitóm

s késöbbi jó pajtásom: Biró Pista, s egy csomó apró plakátot nyom a markomba,

— Ezeket pedig elviszed a Károly-kaszárnyába (az átjárás még mindig szabad volt)

s utközben el-elpotyogtatod ezeket a papirosokat. Olasz nyelvü felhivás volt a Ceccopiertezred

katonáihoz: csatlakozzanak a magyarsághoz, hogy vele együtt vivják ki a szabadságot.

Ne törödjenek azzal a hüségi esküjökkel, melyet eröszakosan vettek rajtok.                                                                                            A nemes olasz nemzet, ugy mint a testvéri magyar is, egyazon

zsarnok jármában nyög. „Jöjjetek, rázzuk le együtt!”

Én hüségesen elpotyogtattam a plakátokat a kaszárnya nagy udvarán s itt-ott le is hajlott

érte egy-egy olasz legény . . . amidön a konyha mellöl nekem ront egy szöke-bajuszos,

szálmagas strázsamester s megmarkolva a kardját hüvelyestöl, igy csapott vagy hármat a

vállam közé. Ha már a következö pillanatban nem vagyok ott a mi „várunk és erösségünk”,

az Orczy-ház egyik kapujában: nyilván nem jut szerencsém erröl az én vitézi cselekedetemröl

megemlékezni. És ennek a vén zöld háznak az udvarából láttam kivonulni az elsö                                                                            négy „önkénytest” a terjedelmes korcsma söntésének egy legényét

aztán a pereczest, aki még a mult hóban az utcza sarkán, bokrétás fehér czilinderrel a

fejében, ott sipolt nagyvigan a pereczes-kas mellett, fél-kezében hivólag rázogatta sós-fonatosokkal

telefüzött fadárdát; a bamaszemü medikust, a hármas udvara nagy ház csinos

leányainak imádott ifját, s a füstfaragó Lorenzót, a talián legényt, aki lelkesen harsogtatta azt

az uj magyar szót, melyet e napokban tanult meg: a „héljen!”-t.

„Héljen ha aza!” kiáltozá. A sok szakácsné, szobalány alig ismert rá abban a szalagos,

bokrétás legényben arra a szük irhában, papucsban csattogó kormos Lorenzóra, aki a

kémény peremén kidugva füstös fejét, a Takaró vasába, ebbe a kéményseprö-tülökbe kakukolt

bele hónaponkint egyszer, a rengeteg épület gyerekeinek nagy örömére.

S nem telt bele három nap, már viritottak az utczák a gyorsan szaporodó önkéntesektöl,

akiket csak hetekkel azután avattak fel honvédekké.

Hogy belölük egy zászló-alja összeverödött, elvonultak az elsö felelös magyar miniszterium

elött. Ott állottak mind a kormány férfiai, Esterházy herczeg „külügyérünk” kivételével,

a Horváth-ház kapujában, élükön a halovány, szép Batthyány Lajossal. Az udvarban

a nyomda, honnan néhány nappal elöbb nyomatták s szórták ki az elsö emeletröl,

a „Pesti Hirlap” szerkesztöségének ablakaiból a szabad sajtó elsö termékeit: a 12

pontot s a „Talpra magyart.” „Éljenek a vitéz önkéntesek !” harsogá az utcza.

„Éljen a szabadság!” feleié a tarkán fölfegyverzett legénység.

 

És forgatván e régi emlékezésim lapjait, egy frisebbre is akadok közöttük. Hatod éve,

hogy irtam öket. Szabad tán velük ebböl a sátoros alkalomból elöhozakodnom.

Igen bizony; mert itt volt az idö, tehát: most, vagy soha! Minket is hivott a haza a

muzeumnak még akkor félig keritetlen, vadon, porondos udvarára, ahol állottak a „népgyülések”,

amelyeken Vasvári Pál tündökölt mint legkedveltebb szónok. Barretjéröl a kék strucztoll

festöi lebegéssel omlott alá. Zekéjének rövidebb szára — melynek öbléböl a keskenyebbik

és hosszabb olyanformán nyult ki, mint kocsányából a bab-hüvely — meglendült

a finom, elökelö taglejtésben. Szük nadrágjának alsó végében a topán arany rojtja (akkor

még nem csizmaszárba szorult a hazafiság) rezgett, mint a füzfa-virág. Hát még, mikor

görbe kardjának hüvelyét derékon kapva, meglobázta fejeink fölött és zengett hozzá olyan

szép beszédeket, hogy még ma is dobog belé a szivem! Mit gimnázium! . . . mikor az áskálódó

kamarilla ellen köllött fegyverkeznie minden igaz honfiunak és nekünk, visitó honfiucskáknak.

Volt olyan magas az a polcz, melyröl a királynö parancsára beszélte a haza veszedelmét

Aeneas — mint az a párkány ott a széles szabad lépcsö észak-keleti oldalán, melyröl az

a fiatal szónok hirdette a nemzet jogait ? Dehogy volt az olyan magas, dehogy volt az olyan dicsö!

Pál apostol után egy száraz, fekete ember állott a párkány élére: Rottenbiller Lipót.

Fogadta a lengyel küldöttséget, mely a Kárpátokon tul lakó testvérek köszöntését, rokonérzetét

s buzditását hozta el s bemutatta nekünk, a „népnek”, akik a pompás viseletben

ékeskedö délczeg férfiakat mámoros rajongással üdvözöltük. A szónok aztán — német beszédben

— a jelenvolt édesanyákhoz fordult: hogy szörnyü lesz, ha jön az ádáz, boszuálló ellenség,

aki majd az ö piros arczu, kék szemü, aranyfürtös csecsemöik között (Zokogás.) betlehemi gyermek

gyilkolást fog végezni. Eljövend a kegyetlen szoldateszka. a vérengzö katona-uralom! (Vad

sikoltozások.) Már hallani is vasas lépteinek dobogását. De mi, szövetkezve lengyel testvéreinkkel

: a két nemzet az ö mindeneket letipró kétszeres vitézségével, szétmorzsoljuk,

agyontapossuk az osztrákot (Dühös szitkozódás.) és megfakasztván gyülöletének sárga epe-hólyagját,

bele fogjuk fojtani a fekete halálba, hogy váljon be rajta zászlajának két undok

szine : a fekete-sárga! (Földinditó. égrengetö éljenrivalgás.)

Szöke körhajas fejét helybehagyón bólogatvas kellemesen csengö szavával ugyvanozva:

egy deli ifju tüzelte a már ugyis tomboló népet. Mély tekintetü, ábrándos szemében.

azonban árnya sem látszott annak az elkeseredésnek, melyre hangja, megcsóvált tollas kalapja

izgatott minket: a népet. Amire a Schubert-köszörüsnek öreglegénye, onnan az Orezy-házból,az

öles Matthes, az én régi protektorom. hihetetlen bögéssel rányomta, hogy: „Wahr is !”

Erösen is fogadkozott, hogy annak a verdachtig Windischgrátznek ö fogja kidönteni a

beischliját. (Hozzávaló szerszám böven akadt a keze ügyében,)

A nagy Matthes meglátott és megismert.

Széles tenyerét a fejemre nyomva, azt kérdezte: föl akarok-e kapaszkodni a párkányra?

Aki váratlan, mintegy álmában kerül valami magas méltóságba, nem lehetett boldogabb

mint én, midön az óriás Matthes a nyakam csigolyáját s töbül a derekamat megragadva,

egy lóditással lökött fel a párkány széléig, amelybe már most mind a tiz körmömmel belekapaszkodva,

a magam emberségével kúsztam föl a lapjára. Onnan diadalmasan nevettem le az én pajtásaimra.

— Tudod-e, ki az, akinek a sarkán ülsz ? sugta föl hozzám Jagodics Pero, az én schedatorom.

Az a Jókai Móricz ! (Még akkor nem volt icztelen.)

— Hogyan? Jókai? Az a Jókai, aki irta a „Hétköznapokat” ?

— Az a!

— Aki irta a „Sonkolyi Gergely urambátyám viselt dolgait” ? Meg, aki irta a „Láthatatlan

csillagot”? Igazán?

— Az az, te boglyas! (Akkor tudni ülik még volt miböl telnie a boglyasságnak.)

A szónokok felváltva szónokoltak, a nép felváltás nélkül orditott . . . s én ott guggoltam

s néztem föl elfogódva arra az ifjura, akinek a szép leikéböl kerültek ki azok a hol

képzelmes, hol édesen bánatos, hol kaczagtató elbeszélések, amelyek — jókaiasan: amik

végett nekem olyan nehéz csatákat kellett vivnom spectabilis Révay urral, az Egyetemi

Könyvtár örével, azzal a fanyar öreggel, aki, ha valami szépirodalmi olvasmányt kértünk :

vagy a Vállas Antal atlaszát nyomta elibénk a használati utasitással — márhogy a hozzá tartozó

geográfiával egyetemben, vagy a Barra Gábor „Füvészeti könyvét”, hogy abból okuljunk,

azt olvassuk, ne pedig ezeket a léhaságokat, hitványságokat — canis mater, ebanyád

Bécsben ! Jókai! Bántam is én már akkor az ádáz szoldateszkát,

betlehemi gyermek ölest, a sárga epét meg a fekete halált ! . . . mikor derengö lelkembe

ez a ragyogó sugár eset bele.

Nagyon a sarkán ülhettem, mert egyszer csak megfordul, fejét felém hajtja s ezeket, a

persze csakis nekem emlékezetes szavakat intézi hozzám:

— Hallod öcsém, na innen lebukol,

az nem lesz valami hires halál a hazáért t

Mert akkor a hazáért meghalni volt a parola. Ma az, hogy a hazáért érni kell. Más

idök, más jelszavak. Bulwer Lytton Edward az ö regényeinek

fejezetei elé mindig mottót biggyeszt, legtöbbnyire a Fletcher és Beaumont drámáiból,

melyeket senki sem ismer. Sokszor csak ilyeneket ir oda, hogy: Oh! S következik alatta

a darab czime s ama felvonás jelenetének fölemlitése, melyben a drámának valamely szereplöje

azt az „oh-t!” kisóhajtotta. Tartalmat pedig az ad neki: mely okból fakadt fel

a hös kebeléböl ez a magában közönséges felkiáltás. Nem valami jelentös mondás az sem,

amellyel a nagy iró felém fordult. De ha lehet drága ereklye egy ólom-pityke: lehet

drága emlék az ilyen hétköznapi mondás is, tekintve, mikor és hol ejtette azt egy, a bálványozásig

csudáit férfiu. Föképen pedig, hogy kinek mondotta.

Mondotta nekem magamnak. Azóta is hüségesen hordozom a szivemben.

És annak, hogy mind-ezek megestek, holnap lesz kerek ötven esztendeje.

Ágai Adolf.

 

 

 

Ágai Adolf író, újságíró, szerkesztő 1899 március 15-i Mikszáth Kálmán által szerkesztett Országos Hírlapban jelent meg a fenti írás.