A huszár a mennyországban.

— Népmonda. —

Meghalt a huszár. Hát megy a mennyországba.

Oldalán a kardja, hátán az iszákja.

Csappant egyet a nagy aranyos kilincsen:

— Hé, bácsi! Itt lakik a fölséges isten ?

Elrémül Szent Péter. Ajtót nyitni nem mer.

Honnan jött e fene kifent bajsza ember?

— Eredj innen fiam, — igy szól ki a rácson, —

eredj a pokolba, az Isten megáldjon.

Elpönög a Huszár: Hát bánja a kánya!

S megáll nagyhetykén a pokol ajtajába,

— Eressz be te, girhes! — rikkant a sátánra, —

hogy az ördög bujjék az oldalbordádba!

— Ki vagy ? — kérdezi az ördög megszeppenve.

— Réz József közhuszár, kutyateremtette !

— Huszár ? — Remegett az ördög bakszakálla, —

nem jó helyen jársz te, menj a mennyországba.

— Hiszen onnan jövök! Sincs ott hely huszárnak.

Azt a hét csillagát Luczifer császárnak!

— Szóltál Szent Józsefnek? Mondd, hogy nevét

hordod.

S ugy elkotródott az ördög, szinte porzott.

Megint fenn a huszár. Dörgeti a kaput.

Szent Péter a kulcscsal nagyijedten kifut.

De a huszár vele már szóba se áll ám;

— Szent József! — igy kiált, — kedves

urambátyám!

Meghallja Szent József. Ott üldögélt épen

az öreg szentekkel egy felhö ölében,

s beszélte az esöt, hova mennyi kéne,

erdöre, szölöre, vetésre és rétre.

Felnéz és szól: Te már József vagy ágy látom.

— Az hát! — Ereszd be öt, Szent Péter barátom."

Mit tegyen Szent Péter: ajtót nyit morczosan.

Bedöndül a huszár csákósan, kardosam.

Pipesen lépdegél az aggok során át.

Megáll; összeüti sarkantyus bokáját.

Szent József mosolyog, kezet nyujt elébe.

A huszár belecsap az öreg tenyérbe.

— Köszönöm, — azt mondja, — szives barátságát;

no majd megszolgálom, azt a háromságát!

De hol itt a kantin ? Szomjazom pogányul,

étlen, itlan jövök pokol országábul.

Bezzeg fö a feje szegény Szent Péternek.

Ráküld a huszárra egy franczia szentet:

jámboritsa szépen, vezesse, szoktassa,

legalább a szentek nevét ne forgassa.

A huszár szivesen hallgatta a szentet,

kivált mikor déli álomban szendergett,

de ha égi szüzek sétáltak a tájon,

kötél is hiába lett vón a huszáron.

Egyszer ahogy ott ül nagybúsan Szent Péter,

kopogtat egy zsidó. S hajlong és köhécsel,

— Nagyságos kapos ór, jóreggelt khivánok!

Ránéz Szent Péter, és szól: — Nem jösz be, Jákob!

S folytatja : Hamis volt röföd, fontod, icczéd,

hát csak kotródj fiam a pokolba innét !

— Én ? Hát az a hoszár jobban idevaló ?

Felsóhajt Péter: Bár vinné el a manó !

— Nagyságos ór, — szól a zsidó kancsalitva,

s hosszu rött szakáiiát markával simitva, —

ha én azt a hoszárt kiograsztok ide,

beereszt-e engem annak a helyibe ?

— Be, — felel Szent Péter, — Isten úgy segéljen!

A huszár Noéval ott mulatott épen.

Kancsó volt elöttük, s a buszár beszélte,

hány vasasnémetnek nézett a szemébe.

— Nü, hoszár ór — szól be a zsidó a rácson —

maga mért nem thánczol, insthálom alásan ?

— Kivel, vén Ábrahám ? — A thöbbi hoszárral:

ideki járják a verbongost százával

— Tyhü! — kiált a huszár, — nyisson kaput, bátya I

A csákóját nyalkán féloldalra vágja,

s még a szent küszöbön ki se tette lábát,

már is tánczra veri sarkantyus csizmáját.

Persze, hogy odaki egy szál huszár sincsen,

visszatér duhogva; zörget a kilincsen.

— Fiam, — szól Szent Péter, — nem jöhetsz be többé

aki innen kimegy, kint marad örökké.

Hej mondja a huszár a szent litániát,

czifrázza nevekben az egész bibliát,

s a mi jó kivánság szokott esni szóba,

azt a zsidajára mind forditva szórja.

Ahogy aztán ott künn kóvályog, ácsorog,

lát egyszer a szemét alján egy rossz dobot.

(Honnan került oda, a jó Isten tudja.)

Mérgében a huszár csak oldalba rugja.

De lám, visszafordul. Mi jut az eszébe:

Megnézi a dobot; veszi a kezébe.

Pörgeti keményen a szent kapu mellett,

s kiáltja: Elöször! . . . Ki ad érte többet ?

Bent a zsidó immár, hogy megmelegedett,

kendöt teritett le, s mellé telepedett.

Gyürü, szatying, kláris, tü s mi más volt nála,

S árult, Szent Péternek nagy boszuságára.

Felfülel a zsidó, hogy a dobszót hallja,

Portékáit rögtön batyujába rakja.

Siet Szent Péterhez, mint a bomlott óra,

— Eresszen khérem, a liczetháczióra !

Szent Péter a zörgést jól hallja, jól érti,

de azért szó nélkül nyit most kaput néki.

Nyilik a nagy kapu, gyorsan be is zárul.

Igy csöppent ki ez is a szép mennyországbul. Írta:Gárdonyi  Géza