A farsang, – melly szó a német Faschingból van magyarositva, – keresztyén időszámitás és naptár szerint minden európai nemzetnél azt az évszakot jelenti, melly Vizkereszt és Böjt között esik; mint emezt még nagy Gergely r. pápa (Kr. ut. 600 körül), hetven napról negyvenre alá csökkentette és állandóan meghatározta, – bezárólag hamvazó szerdával kezdetét vevén. A farsang minden keresztyén országban házasulásokra, menyegzőkre és tánczvigalmakra szokott fordittatni, nemcsak falusi köznépnél, mellyre nézve illyenkor van szünidő minden mezei munkától: hanem a városiaknál, sőt az uri rendnél is. Hosszabb vagy rövidebb a szerint, a mint a husvét vagy későbben vagy korábban esik. Az a nap mégis, mellyen a vigalmak és zajos mulatságok tető-pontjokra jutnak, a farsangnak végső napja, a bőjtöt vagyis a hamvazó szerdát megelőző nap. És ez, a tulajdonképeni farsang-nap,  mellynek megünneplése azonban csak nagyobb városokban tünik fel; teljes bőszültségében pedig Rómában és más olaszhoni városokban; mellyért is ez a nap latin-olasz nyelven Carneval czimet visel, e latin szókból caro és vale, azaz: „hus, Isten hozzád.” Magyar czime a farsang ünnepnek: húshagyó kedd. Minő tulságokban tetszenek pedig maguknak illyenkor az emberek; minő lármás szerte nyargalózások, ujjongatások, átöltözések, ballározások, vad muzsikák, macska-zenék s t. eff. bohózatok idéztetnek elő nyilvános téreken és utczákon; minő álarczos bálok, eszem-iszom lakomák, tivornyázások, és néhutt fajtalan kedvtölések rendeztetnek: mind ezt csak látni kell, de leirni lehetetlen. Hazánk városaiban illy eszelős farsang-ünneplések (becsületükre legyen mondva) nem tünnek fel; és a magyarnak, farsangja is komolyszerü. Nem tetszenek azok a törököknek is, mint a magyarral rokon és hasonlag keleti nemzetnek. Maig emlegetnek egy adomát a korábbi időkből, a párisi török követről, ki látván Párisban a Carnevalt, és az utána következett hamvazó szerdai czeremóniát, igy irt haza Konstantinápolyba egy barátjának: „Van az évnek egy bizonyos része, midőn a francziáknak elmegy az eszök; és néhány hét mulva, egy arra rendelt napon, port hintenek fejökre, melly által eszöket ismét szerencsésen visszanyerik.” – Egyébiránt az 1848 és 1849-diki események a korábbi farsangolások hevét az olaszhoni városokban nagyon megzsibbasztották, és a Carneval-nak is vérét vették.

Mi illeti e divatnak eredetét, az kétségkivül az ősrégi pogányságban keresendő; névszerint a hajdani hires görög és római nemzetek vallási regéiben, az u. n. mythologiában; mellynek ez is maig élő maradványa. Azon nemzeteknek t. i. egyik istenségök volt a bor istene, Bacchus, ki az ősmonda szerint a szőlőtől és a részegitő bor-ital feltalálójának tartatott, és deli ifju, de részeg alakban tiszteltetett. Innét a farsangi napok latin nyelven maig igy neveztetnek: Bacchanalia. E bor-isten ünnepén, melly épen a téli hónapokban tartatott meg,  szoktak papjai részegülten minden kigondolható tréfákat és víg játékokat üzni; a nép is, férfiak és nők vegyest, muzsika-szó és dallározások mellett táncznak eredve, rakonczátlan áradást engedett széles jó kedvének; mellynek kifolyásait aztán a keresztyének is nemcsak utánozták, de uj meg uj élczes találmányaikkal bővitették. Azonban korán sem kell ám gondolni, hogy minden helyen, hol Bacchusnak temploma volt, őt hivei illy nemtelen módon tisztelték volna ünnepén. Sőt Barthelemy szerint, Athéne városában, a görög műveltség főtűzhelyén, Bacchus ünnepe, az u. n. Nagy Dionyziák, – mellyek hetekig eltartottak, és a mi márcziusunkkal egyező hónapban fordultak elő évenkint, – arról hiresültek el, hogy azok folytán adattak elő nyilvánosan az ujdon készült szinművek, a szomorú és vígjátékok; felolvastattak a nagy közönség előtt a versköltemények és szónoklatok; versenyeztek egymással az irók, s osztattak jutalmak a győzedelmet vivottaknak. Szóval: a régi mivelt görögöknél a farsang, az iróknak ünnepe volt.

E. I. P.