Itt sem került volna nagy fáradságomba óbester helyett ezredest irni, de minthogy még mai napig igen sok ember van, ki Simonyit csak óbesternek mondja, nem akarom zavarni a megszokott elnevezést. Debreczenben járt iskolába, s mint katholikus ifju a református diákokkal csak akkor került össze, ha verekedni kellett.Ezen ütközetek addig tartottak, hogy végtére is békesség lett végük, és Simonyi a kálomista diákokkal ollyan szoros barátságot kötött, hogy még a református imaház tornyába is föleresztették harangozni, pedig jól tudja mindenki saját magáról, hogy a gyerek inkább megosztozik utolsó falat kenyerén, csak a harangkötélen nem.A harangozás alkalmával egyszer észrevette valamellyik diák, hogy a toronyórának lapja körül verébfészkek vannak, s az anyányi verebek vigan csiripolnak bennük.Diák és verébfészek! e két szó is eléggé ösmeretes, e szerint tehát tudja mindenki, hogy a vásott nép azon tünődött, hogy mikép lehetne a verébfiúkat megfogni, a mi annál nehezebb volt, minthogy az órának lapját csak kivülről lehetett volna elérni, állás pedig nincsen.Hátha egy deszkát dugnánk ki az ablakon? mondja valamellyik végig nézve a pajtásokon, kik a tervet nagy örömmel fogadták, ámbár később vették észre, hogy nagy munkát vállal magára, a ki a deszkán ki merne menni. – Addig biztatták egymást a kimenésre, hogy egyik sem akart kimenni, s már igen hihető volt, hogy a szépen kigondolt terv megbukik; hanem egyik azt találja mondani Simonyinak:

Simonyi nem mersz kimenni?‘

„Azért is kimegyek!” kiáltja amaz, látván, hogy itt a legkedvezőbb alkalom, midőn verekedő pajtásait hatalmasan legyőzheti, s minthogy épen ugy szóliták meg, hogy nem mer kimenni; tehát meg kelle mutatnia, hogy de mer!

Deszkát mindjárt hoztak a padlásról, és Simonyi maga rendezte el, hogyan tartsák a deszkát, aztán leveté dolmányát és mellényét, hogy a verebeket ingébe szedhesse.

A deszkát kinyujthatták, s a szilaj gyermek vakmerőn kilépett a deszkráa, s a verebeket egyenkint szedegette ki a fészkekből.

,Hány van már?‘ kérdik a pajtások.

„Nyolcz!… mondja Simonyi egyenkint rakván be ingébe a csiripoló madarakat.”

,Adsz-e nekünk?‘ kérdi valamellyik, ki a deszka végét fogta harmad magával.

„Nem adok én.” Felel Simonyi már tizig számlálván a verébfiúkat. – Az irigység föltámadt a diákpajtásokban, s eszük egészen a verébfogásra veszett, s már ijesztgetni kezdék a pajtást:

,Ha nem adsz verebet, eleresztjük a deszkát.‘

„Még sem adok!” kiadál Simonyi a tizenkettődik verebet számlálván meg, mire a pajtásokat majd megette a méreg, s épen azért a fenyegetés is komolyabb lett.

,Nem adsz?‘ kérdik megint a deszkatartók Simonyit.

„Nem én, – mondja amaz, – ha kell veréb, fogjatok.”

,Ha nem adsz, eleresztjük a deszkát.‘

„Azért sem adok,” kiált nevetve Simonyi, de a diákok megmutatták, hogy már ijeszteni is akarnak, s ez okból a deszkát egy kissé megbillentették, mi épen elegendő volt arra, hogy Simonyi az egyensulyt elvesztette, s minthogy a három diák szintén megijedt, elereszték a deszkát, melly Simonyival a toronyból alázuhant.

Egyiknek sem volt bátorsága lenézni, hanem eszeveszetten rohantak le a lépcsőzeten, hogy kérdőre ne vonhassák őket. A fiúk alig győztek lefutni, azonban már késő, mert valaki épen fölfelé jő, s a három diáknak nem marad annyi ideje, hogy összebeszéljenek, – azonban mielőtt egy alkalmas hazudságot kitalálhatnának, szemközt áll velük Simonyi, ki leestében a deszkában megkapaszkodott, s igy Isten csudájából sértetlenül megmenekült, s minden boszuja ennyi volt, hogy a pajtásoknak gunyolódva mondá:

,Eb ád verebet!‘

Már most könnyü eltalálni, hogy az illy vakmerő gyerek nem lehetett kevesebb, mint huszár-óbester.

A fiúnak folyton elkövetett csintalanságai számtalanszor megkeseríték öreg szülőit, kik végre elhatározták és szentül hitték, hogy ebből a kölyökből semmi sem lesz.

Vasárnapi ujság 1856 évi szémából.